Nagyszerű eredmények az Édes anyanyelvünk verseny döntőjében

Gondolatok és élmények az „Édes anyanyelvünk” verseny döntőjéről

Tojáséj. Egy azon csodálatos szavak közül, amelyekkel a hétvégén megismerkedhettem. Ezerféle dolgot jelenthet, attól függ, ki hogyan értelmezi. Nekem a kezdetet jelenti.

Az elmúlt hétvégén részt vettem az „Édes anyanyelvünk” verseny Kárpát-medencei döntőjén Sátoraljaújhelyben, ami ötven éve ebben a tojáséj-állapotban volt. Azóta viszont a magyar anyanyelvűek egyik legrangosabb megmérettetésévé nőtte ki magát. Nem mai csirke, az biztos, de személyes tapasztalataim alapján biztosíthatom a Kedves Olvasót, tollai fényéből mit sem vesztett, s éppoly hangosan, teli torokból hangoztatja, milyen fontos az anyanyelvünk.

De minden kezdet nehéz. Az én utazásomé is. Amikor csütörtök délben, valahol félúton a tízórási reggeli kajakóma és a délutáni szokásos verseny előtti pánik között, otthon beültem az autóba, korántsem láttam ilyen költőien és derűsen a világot. Nem akartam öt órát utazni, s már egy kicsit szorongatta a gyomromat a másnapi megmérettetés. Lelkes és mindenben támogató kísérőm, egyben felkészítő tanárom, Tamás Csilla tanárnő jókedve azonban rám is átragadt. Az út első felében beszélgettünk, majd átvettük a lehetségesnek vélt szóbeli témákat, ötleteltünk velük kapcsolatban. Egyúttal felidéztem emlékeimet a megyei fordulóról is.

Az „Édes anyanyelvünk verseny” különös egyveleg. Az elérhető pontszám egyharmad részét adja egy írásbeli feladatsor, melyben stilisztikai, nyelvhelyességi ismereteinket, nyelvi logikánkat tesztelik az összeállítók. Ezután következik a nagyobb fajsúllyal rendelkező, a pontszám kétharmadát kitevő szóbeli forduló, melyben három-négy megadott téma közül kell egyet kiválasztani, és arról háromperces beszédet tartani. Előbbivel kapcsolatban is akadtak problémáim, azonban a nagyobb fejtörést a szóbeli okozta. A döntő előtt rengeteget gyakoroltunk, szinte minden irodalomóra végén beszélnem kellett az osztályom előtt, ez egy kis magabiztosságot adott. A megyei fordulón sikerült kellőképp lenyugtatnom magam, és csak remélni mertem, az országos versenyen sem uralkodik el rajtam a pánik. Hát, eluralkodott.

Este megérkeztünk a szállásra, ahol kétségbeesetten próbáltam mindent végiggondolni, ami egy kétéves anyag esetében természetesen lehetetlen. Esti kétségbeesésem azonban mintha nyugalmat adott volna másnap az írásbeli előtt. Ráadásul miután meghallgattuk a zsűri és a vendéglátó iskola igazgatójának kedves és találó szavait, kellemes meglepetés ért. Még korábban beadott esszém a digitális kommunikációról – egy másik leőweys írásával egyetemben – díjat nyert a Kárpát-medencei pályázaton. Boldogabb lelkiállapotban vágtam tehát neki az írásbeli feladatok megoldásának. A feladatlap kitöltésekor különösebb meglepetés nem ért, a szokásos típusfeladatokkal találkoztam, amelyek – országos döntőhöz méltó módon – nem voltak egyszerűek. Ennek ellenére, mint később kiderült, sikerrel vettem az akadályt, és nagyon jó pontszámot értem el.

A nap további része a pihenésről szólt. Délután ellátogattunk a borsi Rákóczi-kastélyba, ami hatalmas élmény volt számomra. A kastély múzeuma részletes betekintést enged II. Rákóczi Ferenc életébe csecsemőkorától kezdve, egyúttal árulkodik a nemesi életvitelről is. Különösen tetszett a gyermekvárásról és Rákóczi csecsemőkoráról szóló terem. A száraz adatok helyett interaktív feladatokkal, térképekkel találkoztam, melyek meséltek a szabadságharcról, de fontos üzenetet közöltek azáltal is, hogy megmutatták, hány ember segítsége révén juthatott Rákóczi oda, ahova. Ehhez természetesen elengedhetetlen volt jelleme, melyet a kiállítás szintén segített jobban megismerni. A fejedelem élete mellett a kastély történetéről is érdekes információkat szereztünk, azonban fájó szívvel hallgattam, hogy évtizedeken keresztül nem aknázták ki az ebben a varázslatos épületben rejlő lehetőségeket. Élményeimet tetézte, hogy egy fantasztikus idegenvezető kísért minket végig a kiállításokon. Eleinte azt hittük, erős tájszólással beszél, azonban – mint a tárlatvezetés végén – kiderült, szlovák anyanyelvű, s csak megtanulta a magyar nyelvet. Ennek ellenére változatos kifejezéseket használva, szinte hibátlanul fejezte ki magát. Én ezért azóta csodálom őt.

Este aztán díszünnepséget rendeztek a tiszteletünkre egy gyönyörű színházban. Jól strukturált, érdekes beszédeket hallhattunk többek között Sátoraljaújhely város polgármesterétől. Ezután határon túli vidékek képviselték magukat, egy-egy néhány perces jelenetben. Ezúton is szeretném kifejezni mérhetetlen tiszteletemet a kárpátaljai diákoknak és kísérőknek, akik a háborús helyzet ellenére is részt vettek a versenyen. Ez az eset szerintem jól példázza anyanyelvünk ügyének fontosságát és összetartó erejét.

A pénteki napot Kazinczy szobrának megkoszorúzásával kezdtük, ezután következett a szóbeli forduló. A gimnazistákat két csoportra osztották. Hátul voltam a sorban, ezért több mint egy órát kellett eltöltenem a várakozó teremben. Verseket, idézeteket olvastam, hogy ötleteket gyűjtsek, ettem, értelmetlenül görgettem a telefonomat, szóval minden olyasmit, amit az ember egy országos versenyen az unalom perceiben csinál. Ezenkívül természetesen beszélgettem a többi várakozóval is. A szervezők és a versenyzők egyaránt segítőkészek és melegszívűek voltak, sokakkal kedélyes beszélgetést folytattam, pedig aki ismer, tudja, nem vagyok az a kifejezetten beszédes fajta. Az egész hétvége során az emberek hihetetlen kedvességgel és szeretettel fordultak egymás felé.

Végül behívtak a felkészülési terembe, ahol félórám volt, hogy a négy megadott téma közül, egyet kiválasztva, felkészüljek egy háromperces beszéd megtartására. Talán ez a verseny legnehezebb pontja, hogy olyan ötleteket, idézeteket, gondolatokat tudj megfogalmazni ilyen hatalmas nyomás és ilyen rövid idő alatt is, melyek helytállóak, meggyőzőek, és logikus sorrendben követik egymást. Egyfajta tojáséj-állapot ez is. Közhely, de erre tényleg nem igazán lehet felkészülni.

Az idei témákat nem tartom túl kedvezőnek. Az egyikben a virágok különböző jelentéseiről beszélhettünk, ami könnyen közhelybe fulladhat, feltéve, ha van annyi ismereted a témáról, hogy egyáltalán közhelyekbe bocsátkozhass – nekem nem volt. Egy másikban „Az én Petőfim” címmel kellett – ki nem találja a Kedves Olvasó – Petőfi életéről, műveiről és főleg annak a szónokra gyakorolt hatásairól beszélni. Tarthattunk beszédet még az idősekkel való kapcsolatok ápolásának fontosságáról, az ő tiszteletükről is.  Ez volt a legnépszerűbb téma, és én is elgondolkodtam rajta, hogy ezt válasszam, azonban végül meggondoltam magam. A negyedik témát jobban magaménak éreztem. (Mint később megtudtam, csupán négyen választottuk ezt.) A következő Berzsenyi-idézetről kellett vitaindítót tartani: „Forr a világ bús tengere, oh magyar”. Értelmezésem szerint ebbe szinte bármi belefért. Jó, a palacsintasütés talán nem, de a világ szinte összes nagy problémáját fel lehetett sorakoztatni, ezért meg is tettem. Mielőtt „színpadra léptem”, sikerült valami számomra is hihetetlen nyugalomba kerülnöm, s még azt az addig rémálmaimban élő tettet is végrehajtottam, hogy ránéztem a zsűrire, és mégsem fogott el fojtogató rettegés. A dologban talán közrejátszhatott, hogy a zsűri tagjai között ült Szakonyi Károly Kossuth-díjas író, akire igazán felnézek. Bearanyozta a napomat, hogy a szóbeli után aláírást kaphattam tőle.

A verseny izgalmai után ellátogattunk a Magyar Nyelv Múzeumába. Imádok múzeumba járni. Fontosnak tartom, hogy az ember folyamatosan bővítse tudását, maradjon kíváncsi, érdekelje a világ. Én is tapasztaltam már, irodalomkedvelő emberként, hogy a nyelvtan szó említése gyakran szívrohamközeli állapotba juttat egyeseket. A Magyar Nyelv Múzeumát pontosan nekik találták ki. Nem szabályokkal, tekintethatározókkal zaklatja a közönséget, sokkal inkább a nyelvi gondolkodásra, humorra, fejlődésre irányítja rá a figyelmet. Külön kiállítás van a Toldi nyelvezetéről, illetve a stilisztika fejlődéséről a Halotti beszédtől egészen Tamási Áronig. Kipróbálhatjuk a tussal való írást, hagyományos tintával írt levelet küldhetünk szeretteinknek. Fárasztó, de leleményes szóvicceket olvashatunk, melyek megmutatják nyelvünk játékos oldalát. Találkozhatunk az év szavaival, közülük való az írás elején említett tojáséj. A legmodernebb kifejezések mellett bemutatják a nyelvújítás korában keletkezett szellemes kifejezéseket is. Rendkívül részletes Kazinczy-kiállítással büszkélkedhet az intézmény. Órákat lehetne itt eltölteni. Életútjának bemutatása mellett betekintést nyerhetünk levelezésének nagyrészébe is. Önmagában lebilincselően érdekes az a stílus, kifejezésmód, ahogyan írnak a levelekben, ezt fokozza a tudat, hogy a kor legnagyobb koponyái értekeztek a kor legégetőbb kérdéseiről. A levelek mellett a nyelvújítás kori vitákat szintén jól ábrázolja a kiállítás. Mindez rengeteg képpel, hanganyaggal, interaktív játékkal párosul. Az épületből kilépve gyönyörű kert tárul elénk, csodaszép növényekkel. Egyes virágok pompáját versidézetek emelik. Ebben a kertben található Kazinczy sírja, és egyfajta mauzóleuma is. Itt járva tényleg közel érezhetjük magunkhoz a mester szellemét.

Keresve sem találhattak volna tehát jobb helyszínt a vasárnap reggeli eredményhirdetéshez, persze csak miután megkoszorúztuk Kazinczy-sírját. A festői környezetben ünnepinek éreztem a pillanatot. Ünnepem örömét pedig emelte, hogy megnyertem a verseny fődíját, a Széphalom- emlékplakettet, és még különdíjat is kaptam. A díjátadó rendkívül szervezetten és zökkenőmentesen zajlott. A záróbeszéd fontos és aktuális gondolatokkal zárta a négynapos hétvégét. Az esemény lezárása után a zsűri több tagja és néhány vezető nyelvész is személyesen fejezte ki gratulációját, mely melengette a szívemet. Hatalmas öröm volt, hogy közös fotót készíthettem Szakonyi Károllyal, aki szintén elismerését fejezte ki, és további sok sikert kívánt nekem. Boldogan, de fáradtan indultunk haza.

Sugárpehely. Egy szó, melyet most tanultam. Ezerféle dolgot jelenthet, attól függ, ki hogyan értelmezi. Nekem ezeket az élményeket jelenti, amelyeket kaptam. A tojáséjből kikelt madár már elszállt, vége lett, de azok a pelyhek, amiket itt hagyott, sugárzóan ragyognak, és mindig emlékeztetni fognak erre a kivételes alkalomra. És hogyha elég kitartóan és fényesen ragyognak, remélem, a Kedves Olvasó is akar majd magának szerezni egy ilyen madarat. Ehhez így fél-ismerősen – mert egy közös szöveg már valahogy ismerőssé tesz – és előzetesen is sok sikert kívánok!

Klement Tamás
10. c