Te és a természettudományok – mesés történetek

Klement Tamás: Az új lakó

              Nem mindennap lesz az ember szomszédja Radon. (Még úgy sem, ha az elemtelepi napok jóval rövidebbek, mint a földiek.) És azt hiszem, ennek a legtöbben örülnek. Ők azonban nem ismerik a másik oldalát.

              Szép, erős ultraibolya sugárzásos reggel volt, mikor az a bizonyos limuzin begördült a lakótelep elé. Az érkezésnek tapasztaltam az előjeleit: a radioaktív elemek nagyban takarítottak – pedig nem jellemző rájuk. Lítium mesélte, hogy próbálták befoltozni a bulijaik után maradt lyukakat a szomszédos lakásokon, mert nem tudták, hova költözik az új lakó. Az alapján, amit hallottam róluk, milyen jól tettem, hogy hallgattam anyámra! Mindig azt mondta:

– Ne bomolj, fiam, ne bomolj!

              Néhány úgynevezett „összejövetel” után, ahogy azok a fennhéjázó radioaktív nemesgázok hívják, azt sem tudják, kik valójában. Mostanában ráadásul egyre többször kritikusan nagy a tömeg a bulikban, köszönhetően azoknak a monstrumoknak, akiket felépítettünk. Bár ne tettük volna. De hát mindig az a jó szívünk! És nem elég, hogy itt rongálják a lakótelepet, még újabb rendbontókat is idezavarnak. Borzasztó.

              Már ahogy kiszállt a limuzinból, látszott rajta, hogy milyen is valójában – legalábbis úgy tűnt. Koromfekete öltönyt viselt, gallérján lila, értik lila, felöltővel, s nyakában egy világoskék csokornyakkendővel. Hosszú, éjsötét nadrágját bíbor fellegek tarkították, melyekhez különösen rettenetes ízléssel választotta ki lila lakkcipőjét. Nyakából egészen a derekáig jókora lila-fekete csíkos sál lógott, mely kivételesen nevetségessé tette öltözékét. Amint talpra állt, óvatosan hátrafordult, s finoman meglökte a méretes autó ajtaját, mire az becsapódott. A procedúra befejeztével még igazított egyet nyakkendőjén, majd rám szegezte világoskék szemét, hozzám lépett, s kezet nyújtott:

– Radon. A radi, radika, radoni megszólításokat mellőzze. Gyűlölöm azt, ami közönséges. – Lélegzetvételnyi szünetet tartott, majd az épületek felé nézett – Mi lesz, nem veszi fel a csomagjaimat?

              Elszakadt a cérna. Kiabálni kezdtem:

– Ide figyeljen, nem tudom kinek képzeli magát, de én voltam itt az első…

– Kérem, hagyja abba ezt az ingerült beszédet. Megfájdul tőle a fejem. – Erre már igazán nem tudtam mit mondani. Felkaptam a bőröndjeit, amelyeket addigra a sofőr kivett a csomagtartóból, majd megindultam a hotel felé, ügyelve arra, hogy a luxusutazótáskák kereke a lehető legtöbbször lépjen erős kölcsönhatásba a talajjal. Magyarán: minden lépésnél jól odavágtam őket.

*

              Radon a VIII. A. épület, 6. emeletén lakott, a 86. számú lakásban. Mire felértünk a lépcső tetejére, rendesen megfájdult a lábam, s a csöppnyi karjaim is majd’ leszakadtak. Bezzeg ő a sokprotonos testével ott feszített az ajtó előtt. Akkurátusan kotorászott a zsebében a kulcsok után kutatva. Félpercnyi várakozás után végül elégedetten hallottam a csörgést, és már éppen azt hittem, hogy megszabadulok tőle, mikor intett, lépjek közelebb.

– Felháborító ez a munkamorál. Vastag betonfalakat kértem, erre fát adtak. Lapos televíziókészülék helyett hogyishívják ezt a maguk közönséges nyelvén… kockatévét. Az ablakokon nincs redőny, mit képzelnek?!

– Ez nem egy luxushotel, hanem egy lakópark!

– Hagyjuk… Magukkal úgysem jutok semmire. Na, nem rakja be a csomagjaimat? Kérem, iparkodjon!

              Nem volt mit tenni, felnyaláboltam a bőröndöket, nehogy már nagyságának két métert cipelnie kelljen őket.

– Végeztünk? – kérdeztem lihegve.

– Egyelőre igen, elmehet. – Elégedetten fújtam egyet, s sarkon fordultam, hogy mihamarabb elhúzzam a csíkot.

– Még egy dolog: kérem, szóljon a lakóközösségnek, hogy reggel 8 és délután 2 óra között senki ne zavarjon, hallja?!

– Tökéletesen!

*

              Sok problémás esettel találkoztam már életemben. Első elem lévén jól ismerek mindenkit. Tudom, milyen mérgező sok időt tölteni a higannyal, ismerem a kis kivételezett C12-es izotópot, szintén tapasztaltam már, milyen heves tud lenni a rubídium. Ismerem a nemesgázok fajtáját is, de ilyen idegesítővel, mint Radon, azidáig még nem találkoztam. Még szerencse, hogy nem vagyok az a kifejezett méregzsák, különben már heves reakcióban egyesültem volna az oxigénnel.

              A beköltözése utáni napokban úgy tűnt, Radon bezárkózott lakásába, s ott tengeti napjait, egyedül délután három és négy között láttuk, amikor szokásos napi sétáját tette meg a lakótelep körül. Összességében azonban ő sem zavart minket, mi sem zavartuk őt. A többi radioaktív elemmel ellentétben egészen kulturáltan viselkedett, bomlásának jeleit csak négynaponta érzékelték a közvetlen környezetében lakók.

              Egyszóval minden rendben ment a közgyűlés napjáig. Tudniillik a lakóközösség hetente tart közgyűlést, melyen megvitatják a problémákat, azok lehetséges megoldásait, illetve a gondnok, aki már 14,7 milliárd éve én vagyok, kihirdeti a közeljövő legfontosabb eseményeit, úgy mint napkitöréseket, földrengéseket, vulkánkitöréseket, árvizeket, illetve további programokat szerte a világban. A fent említett találkozón való megjelenés erősen ajánlott, aki nem szeretné a lakóközösséggel megvitatni ezen témákat, azzal ozmium elbeszélget, kevésbé kellemes körülmények között…

              Általában senki nem akar ilyen bizalmas beszélgetést folytatni ozmiummal, ezért az elemek rendszeresen megjelennek az alkalmakon. Nem volt ez másként a Radon beköltözése utáni első közgyűlésen sem. Az új lakó az utolsó sorban foglalt helyet, kellő távolságot tartva mindenki mástól.

              Az első napirendi pont a közelgő eseményekről szólt, ezen gyorsan túllendültünk. Ezután jöttek az előző heti problémafelvetések a túlságosan kicsi tárolókról, arról hogy a gyerekeim amikor az oxigénatomokkal játszanak, néha túl hangosan pukkannak, illetve néhány horkolási ügyről a nehézfémeknél. Szerencsére rövid tanakodás után sikerült megoldást találnunk minden problémára, amiket Grafit rögzített is a jegyzőkönyvben. Mindenki távozásra készen állt a harmadik napirendi pont előtt. Itt az újonnan felmerülő problémákat kellett megtárgyalnunk. Feltettem a kérdést:

– Van-e olyan jelenlévő, aki problémafelvetési jogával élve nemtetszését fejezné ki valamely lakótársa viselkedésével szemben? – Végigtekintettem a tömegen elölről hátrafelé haladva. Örömmel konstatáltam, hogy senki nem jelentkezik. Már éppen befejeztem volna az ülést, mikor egy protoncsóva repült a magasba.

– Én szeretném kifejezni aggályomat – szólalt meg öblös hangján Radon, majd felállt. Legszívesebben ordítottam volna, hogy üljön már le, de nem tehettem. Türelmet mímelve, barátságos hangon feleltem.

– Tessék, Radon, hallgatjuk.

– Előzetesen kikértem a Mengyelejev Elemhivataltól lakásom alaprajzát, mellyel kapcsolatban problémák merültek fel. A fürdőszoba a fent említett terv szerint négyzet alakú, azaz 2 attométerszer 2 attométeres. Azonban méréseim megállapították, hogy mindkét oldal esetében a szomszédos lakók legalább 0,2 attométer mértékű területet eltulajdonítottak lakásomból. Követelem, ismétlem követelem ezen területek azonnali visszaadását, máskülönben feljelentem magukat. – Leült.

*

              Természetesen a nevetséges követelésnek a szomszédok nem tettek eleget, így Radon a rákövetkező napon feljelentette őket. Népszerűsége ezzel egyidejűleg a fénysebességnél is gyorsabban kezdett csökkenni. Mintha csak szándékosan bosszantani akarta volna az ottélőket, ezután többet járt ki a lakásából, de senkivel nem állt szóba. Úgy tűnt, mindenkitől elhidegül – ez csak fokozódott, mikor a folyékony nitrogénnel találkozott. A sakk- és sportkörökben csak „A sálas”-ként emlegették, s a fitneszteremben is haragos pillantások övezték napi egyszeri edzését. Gyerekeitől minden porontyot eltiltottak a szüleik, mondván nem esik messze az atom a csoportjától.

              Egy szép, erős UV-sugárzásos reggelen éppen a lakótelep melletti játszóteret övező fákat gondoztam, mikor arra sétált Radon. Szokásos ruháját viselte ikonikus sáljával, mely a hagyomány szerint lógott le a nyakából egészen a derekáig. A játszótéren csupán néhány kis tömegszámú fluormolekula és nátriumatom labdázott. A nátriumatomokon volt a sor, hogy szerváljanak, azonban elvétették, a labda átrepült a játszótér kerítése felett, s egyenesen Radon lába elé pottyant. Az atom, arcán komoly kifejezéssel, lehajolt, kezébe vette a labdát, majd forgatni kezdte. Ekkor ért oda az egyik fluormolekula.

– Szia bácsi! – A csöppség érdeklődve mérte végig Radont. Pillantása megakadt az atom sálján. Kinyújtotta csöpp kis kezét, s óvatosan rángatni kezdte a sálat, mire az kettészakadt. Már éppen léptem el a fától, hogy megvédjem a gyereket a nemesgáz dühkitörésétől, azonban erre nem volt szükség. Radon nem tűnt mérgesnek, sőt, arcán mintha halvány mosoly futott volna át. – Szép sálad van!

– Köszönöm! – nézett Radon a fluormolekula szemébe, majd a játszótérre vetett egy pillantást. – Mit játszotok?

– Elektronfocit. Az olyan, hogy a kis elektronjaid rúgják a labdát, neked pedig úgy kell mozogni, hogy pont a kapuba találjanak. Nagyon mókás! De nem ér az egész, mert a nátriumatomoknak sokkal több elektronjuk van.

– Figyelj, mit szólnál, ha beállnék hozzátok, nekem elég sok elektronom van – halkan felnevetett. – Tudnék segíteni.

– Ó, az nagyon szuper lenne! – A fluormolekula a játszótér felé kezdett futni, s közben kiabált – Anyu, anyu, játszhatok a bácsival?

              Az anya, egy megtermett fluormolekula valamilyen nagyobb tömegszámú izotóp lehetett. Felnézett elektronfonjából, Radonra vetett egy pillantást, majd rosszallóan a gyerekére nézett.

– Meg ne lássalak még egyszer vele, megértetted?! Ez egy szemtelen kavarógép!

– De…

– Csönd legyen! Menj vissza a nátriumokhoz! – A fluormolekula szomorú kifejezéssel az arcán Radonhoz fordult, s megvonta a vállát. A nemesgáz erre halványan elmosolyodott, megrázta a fejét, majd integetni kezdett, miközben megpróbált feltápászkodni. A gyerek visszaintegetett. Így álltak egy darabig, majd Radon nekiindult, s folytatta sétáját, a fluormolekula azonban még ott állt egy ideig, és nézett utána. A sál, amit elszakított, ott maradt az úton.

*

              Radont ezután még többet lehetett látni a környéken, ami már szinte pattanásig feszítette a lakók idegeit. Igyekezett szóba elegyedni egyesekkel, s néha már hihetetlen módon kedvesnek mutatkozott, de ez továbbra is hidegen hagyta a többieket. A lakásügyben már történtek lépések. A közgyűlés után három nappal megjelentek a független gyorsneutronok, s elkezdték kivizsgálni az esetet. Méréseket végeztek, beszéltek a szomszédokkal, valamint Radont is megpróbálták szóra bírni, de ő érthetetlen módon nem akart állást foglalni. Pedig néhány napja még milyen harcias volt! Senki nem értette, mi történt vele.

*

              Pár nappal később az idő jobbra fordult. A gyerekek kiszabadultak, s egyre többen játszottak a lakótelep környékén. Próbált együtt labdázni lantanoida a földfémmel, átmenetifém a halogénnel, s nemfém a nemfémmel is. Ilyenkor az összetűzések rendezése érdekében általában kiküldöm ozmiumot, hogy rendet teremtsen, azonban szegény megfázott, és most kisebb elektromos viharokat, valamint orrbefogós pillanatokat okoz szomszédainak, így nekem kellett vigyáznom a csöppségekre. Mondhatom, remekül bánok a gyerekekkel. Délután négyig minden rendben ment. Néhány kisebb villongástól eltekintve nagyobb probléma nem merült fel, a fluormolekulák szokás szerint a nátriumatomokkal játszottak, míg az oxigénmolekulák jól elvoltak a káliumatomokkal. Négykor azonban a nátriumatomoknak szólt az anyukájuk, hogy haza kell menniük, így a fluormolekulák szétszóródtak, és más atomok, illetve molekulák játékaiba igyekeztek bekapcsolódni. Egy fluormolekulának viszont sajnos sehol sem jutott hely, így a neonatomok közé próbált beállni.

– Sziasztok! Beszállhatok?

              Egy nagyobb tömegszámú neonatom végigmérte, majd felnevetett.

– Te?! Még csak nemesgáz se vagy, ráadásul ilyen töpörödött! Na ne viccelj már!

– De én is játszani akarok!

– Takarodj! – lépett elő egy másik, s megrúgta a fluormolekulát. A halogén erre visszarúgott, mire még két neonatom előrelépett, és a földre lökték őt. Az egyik nemesgáz föléhajolt, majd vicsorogva folytatta. – Ha nem tűnsz el innen azonnal, oxigént csinál…

– Hagyjátok békén! – A neonatomok felkapták a fejüket. Jobboldalukon egy megtermett atom állt, s néhány protonját fenyegetően feléjük nyújtotta. Az eddig acsarkodó neonatom elsápadt, majd elhaló hangon megszólalt.

– Mi csak…

– Tűnés!

– Rendben…

              A neonatomok eloldalogtak, mire Radon a kezét nyújtotta, s felsegítette az addig tátott szájjal fekvő fluormolekulát.

– Te vagy az a bácsi a labdával. – A nyolcvanhat protonos atom elmosolyodott.

– Igen.

– És megvan még a sálad is! – A fluormolekula felugrott, elkapta a Radon nyakában lógó fél sálat, majd gyűrögetni kezdte. Egy ideig csak álltak ott némán, mikor a gyerek hirtelen újra megszólalt.

– Már megint elszakadt a sálad! – A fekete-lila csíkozat néhány darabja lassan repült a föld felé. – És megint! – Újabb darabok ereszkedtek alá. A fluormolekula Radonra nézett, arcán szomorú kifejezés ült. – Sajnálom, hogy elszakítottam a sálad.

              Radon arcán egy újabb mosoly suhant át.

– Semmi baj.

              Felvette az egyik kis darabot, majd ő is gyűrögetni kezdte a kezében, mire az továbbfeslett.

– Hogy is hívnak?

– Fluri – Radon mélyen Fluri szemébe nézett, majd megfogta apró, egyprotonos kezét.

– Köszönöm, Fluri. – A halogén értetlenül nézett vissza rá.

– Mit köszönsz?

– Hogy elszakítottad a sálamat. – A gyerek eltátotta a száját.

– Miért?

– Tudod, néha vannak ilyen fojtogató dolgok az emberen, amiket magától nem tud levenni. – Fluri arca felderült.

– Te sem tudod egyedül kikötni a cipődet? – Radon, találkozásunk óta először, hangosan felnevetett.

– Olyan rég vettem le, már nem is emlékszem. – Fluri is nevetni kezdett.

– Hogy leszidna anyu, ha ezt én csinálnám! – Erre Radon újra nevetett. Együtt nevettek. Sokáig. Végül Fluri abbahagyta a nevetést, Radon szemébe nézett, és megszólalt.

– Te vagy a legmurisabb felnőtt, akivel találkoztam. Arra gondoltam, hogy eljöhetnél velem a projektnapra. Mindenkinek be kell mutatnia egy szomszédját, lehetnél te az. Mit szólsz? – Radon alig észrevehetően eltátotta a száját, s kapkodni kezdte a levegőt. Pár másodpercig így álltak, mikor a nemesgáz nagyot nyelt.

– Szívesen.

– Szomorú vagy? – Radon megrázta a fejét, s zavartan nevetni kezdett.

– Nem, dehogy. – Közben mintha egy könnycsepp is kicsordult volna a szeméből. – Gyere, későre jár, menjünk haza! – kezét nyújtotta, Fluri pedig azonnal megragadta. A gyerek vigyorogva nézett Radonra. A nemesgáz visszamosolygott rá, majd elindultak a halovány hatórai napban a lakótelep felé. Ahogy lépkedtek a kis füves ösvényen, a sál darabjait szép lassan benyelte az előző napi esőtől még nedves föld.

*

              Elérkezett a következő közgyűlés napja. Már előre rettegtem, milyen folytatása lesz a radonféle lakásügynek, így folyamatosan azt figyeltem, mikor érkezik meg „A sálas”. Az előző hetivel ellentétben most elég hamar, kicsivel fél három után megjelent, amikor még csak néhány ráérő nyugdíjas atom üldögélt a sorokban. Meglepetésemre azonban ahelyett hogy közvetlenül leült volna hátul, felém közeledett.

– Jó napot kívánok! – köszönt Radon.

– Jó napot kívánok! – viszonoztam. A nemesgáz nagyot nyelt.

– Elnézést kérek azért, ami a beköltözéskor… szóval érti… Kicsit elveszett voltam. – Ráncoltam a homlokom. Persze, értettem miről beszél, meg szép dolog, de miért volt elveszett? – Mindegy is. A lényeg, hogy szeretnék bocsánatot kérni.

              Nagyon rosszul érintett az a bizonyos első napi incidens. Mint rangidős atomot talán még sosem aláztak meg ennyire, mint akkor. De hogy mutassam, nem vagyok olyan, mint azok a folyton heves halogének, kezet nyújtottam.

– Felejtsük el! – Radon kezet rázott, közben pedig udvarias mosollyal az arcán rám nézett. Majdnem hanyatt vágódtam. Két napon belül már sokadszorra mosolygott.

– Köszönöm. És lenne még itt valami…

              Azt mondtam magamban: tudtam, tudtam, hogy valamit akar! Nem lett volna ennyire kedves!

– Mit akar? – kérdeztem nyersen.

– Ha esetleg a gyűlés legelején tudna nekem biztosítani néhány percet, hogy…

– Hogy? Hogy megint azzal az idióta feljelentéssel hergelje a lakókat?! – Kezdtem ideges lenni. – A maga érdekében mondom: verje ki a fejéből! – lihegtem. Pár másodpercig vártam, majd mélyen a szemébe néztem, és megszólaltam. – Végeztünk, elmehet! – Radon még reménykedve állt ott egy rövid ideig. – Végeztünk, hallja?! – Szomorúan bólintott, majd lehajtotta a fejét. Mielőtt még hátrafordult, s elindult volna, válaszolt.

– Tökéletesen.

*

              Lelkiismeretfurdalásom volt ezen beszélgetésünk után. Főleg azért, amit az azelőtti napokban láttam a játszótéren. Csupán egyvalami nyugtatott meg, s ez akkor erősödött fel bennem igazán, mikor Radon a hátsó sor helyett középen keresett magának helyet. A többiek között. Ugyanazt az atomot láttam, mint a minap.

              Az ülés közben végig Radonon járt az eszem, alig tudtam figyelni az első napirendi pontra. Szerencsére már jóideje végzem a munkámat, ezért így is gond nélkül túljutottunk a közelgő eseményeken, azonban ugyanúgy, mint a többi atom, én is rettegtem a második ponttól. Már húsz perce tartott az ülés, nem lehetett tovább húzni az időt, bár Radon elég türelmesnek tűnt. Nem láttam jól, de mintha időnként a mellette ülővel váltott volna néhány szót.

              Bele kellett kezdenem az előző héten felvetett probléma megvitatásába. Először kértem a szomszédokat, számoljanak be a történtekről. Sorra meghallgattunk mindenkit. Elég hosszan elhúzódott, bevallom, arra játszottam, hogy talán ha túl hosszúra nyúlik, elnapolhatjuk az ülést, azonban Radon nem tűnt fáradtnak. Megfejthetetlen arccal ült a sorok között, maga elé révedt, de éreztem, hogy közben feszülten figyeli a többiek felszólalásait.

              Végül nem tehettem mást, Radonon volt a sor, hogy beszámoljon a problémájáról. Arra számítottam, megint elvégzi a szokásos nyakkendőigazításos procedúrát, azonban mindenki meglepetésére a nemesgáz, amint kimondtam a nevét, kezében egy papírral felállt, majd lehajolt, és lesegített a mellette lévő székről egy apró, tizennyolcprotonos molekulát. Ezután megköszörülte a torkát, s beszélni kezdett.

– Életünk során sokszor próbálunk reakcióba lépni. Számtalanszor viszont még tulajdonságaink miatt nem vagyunk rá képesek, hogy reagáljunk egy adott partnerrel. Ezt azonban nehezen fogadjuk el, s a már megadott aktiválási energiát máshogy próbáljuk levezetni. Például belekötünk a lakások méretébe. Kivételes szerencse kell ahhoz, hogy megtaláljuk a megfelelő reakciópartnereket, akikkel körülvehetjük magunkat, s még nagyobb hogy a külső hatások ellenére se bomoljon fel velük a kötés. Fontos azonban megtalálnunk őket, hogy közösen változhassunk, így újabb reakciókat katalizáljunk, még ha azokat egyelőre nem is fedezték fel. S végül ha elég kitartóan reagálunk és katalizálunk, ki tudja, talán a környezetet is megváltoztathatjuk. Én már reakcióba léptem, a továbbiakban már nem kell levezetnem az aktiválási energiát.

              Radon ünnepélyesen felemelte a kezében tartott papírt, majd egyetlen határozott mozdulattal ketté tépte. A fekete-lila cellulózdarab lassan repült a föld felé. Hamarosan újabb darabok ereszkedtek alá. Mikor a cetlik már kezdték belepni a padlót a nemesgáz alatt, Fluri lehajolt, felkapott egy darabot, és szótagolva olvasni kezdte a tartalmát.

– Fel-je-len-tés.