Radioactive – A lassú maghasadás
Van az a film, amiben magától megindul a maghasadás. Vannak azok a filmek, amiknél már egy kicsit kell bombázni alfa-részecskékkel, de azért még bomlasztható. És akkor vannak azok a filmek, amik stabilak. Túl stabilak.
Manapság már számtalan helyen tanulhatunk filmkészítést. Ha a Youtube-on fellelhető néhol megkérdőjelezhető minőségű, máshol profi videókat nem is számítjuk, akkor sem elég még a két kezünk sem, hogy összehozzuk a filmiskolák számát. Itt remekül kiokítanak minket a szakmáról, azonban azt a pluszt, ami a spontán maghasadáshoz kell, nem lehet tanítani. Sajnos nincs részecskegyorsítójuk.
A radioaktív egy tökéletes iparosmunka, de ennél többet csak az utolsó félórájában nyújt. A fúzió a néző és a film között csak ezekben a percekben jön létre, de ott is találunk számtalan elemet, mely gátolhatja a neutron kilökődését.
A film csodálatos képeket mutat, és egyáltalában látszik: a stáb emberfeletti munkát végzett, hogy a szereplőktől és helyszínektől hemzsegő majd’ kétórás filmet leforgassák. (Csak halkan jegyzem meg, némi filmkészítési tapasztalattal a hátam mögött, hogy a játékidő a leforgatott nyersanyag maximum 10%-a.) A rendező és a néhány producer jól helytállt, a világosító és operatőr remekelt, s az editor is ízlésesen dolgozott. Nem mondhatni, hogy a produkció soundtrackje átütő erejű (a fő téma visszatértekor mindig azt hittem, hogy légiriadó kezdődik, komolyan), de elfogadható színvonalú, és hozza az 1870-90-es évek Párizsának füstös, titokzatos hangulatát. Az alkotásban a titokzatoskodás, a drámakeltés egyébként is nagyon hangsúlyos, csak az a kár, hogy a történet abszolút nem erről szól. A film talán legnagyobb hibája, hogy nincs egy fő történetvezetés, ami mentén a néző tájékozódhat. Irodalmi körökben szokás azt mondani: minden jó történet összefoglalható egy-két mondatban. A filmeknél elvileg valamilyen hivatalos dolog is épül erre, ha tudásom nem csal, ezt hívják logline-nak. Mindenesetre az alkotás szerzőinek lett volna néhány „átfejvakargatott” éjszakája, ha ezt megpróbálták volna (aztán lehet, hogy megpróbálták). A történet folyamatosan csapong, ami helyenként jót tesz neki, s még az alkotók azon szándékát, hogy komplex, eddig ismeretlen módon mutassák be a Nobel-díjas tudós életét, is értem, de néha túl sok a megszakításokból. Különösen zavaró az 1961-es próbarobbantásnak a bejátszója.
Ezek azonban csak az első problémák, amik jelentkeznek. Gyakori jelenség, hogy egy alkotás érzelmes akar lenni, azonban a rendező és az írók túltolják ezt az érzelmességet, amitől túlságosan szentimentálissá vagy még rosszabb esetben kínossá válik a mű. Talán a legnagyobb hiba e téren, hogy a filmnek nem sikerül érzelmi kötődést kialakítania a néző és Curie között, így ha még át is érzi a fájdalmát, mert nem egy zsémbes fadarab, nem tud rajta úgy zokogni, mintha egy szépen felépített karaktert láttunk volna. Néha próbálják az alkotók felcsillantani a tudósnő különböző „arcait”, de ez sajnos nem elég. Ráadásul az sem segít, hogy a filmbeli dialógusok egy része nem életszerű, sőt néha még karakteridegenek is a megnyilvánulások, s az esetlegesen elinduló bomlást azonnal megakadályozzák.
A színjátszást sose próbáltam, ezért csak elképzelni tudom, mennyire nehéz lehet egy színésznek rossz produkcióban jól játszani. Valahogy az ember akaratlanul jobbnak könyveli el a színészi játékot, ha maga a mű is elnyerte tetszését. Így a filmbeli színészeknek is kemény dió lehetett a karakterük megformálása. Sajnos ebbe a dióba nagyrészt beletörött a bicskájuk; de azért volt, aki legalább félig meghámozta azt.
A főszereplő Marie Curie-t alakító Rosamund Pike folyamatos hullámvasúton tartja a nézőt. Valahol zseniálisan hozza a szerepet, míg máshol kínos a játéka. Előbbire jó példa, mikor az ágyban fekszik, és maga mellett először Pierre-t látja. Észrevétlenül vált át semleges, talán kicsit gondterhelt mimikájából egy halvány mosolyra. Utóbbit pedig remekül példázza a Pierre koporsója melletti sírásos jelenet. Sajnos a többi szereplő általában ezt a hullámvasutat sem adja meg. Pierre Curie szürke marad, egyedül bársonyos hangja ad egy kicsit megnyugtatóbb hangulatot, s hasonló a helyzet Paul-lal is.
És akkor itt most húzhatunk is egy vonalat, mert eddig a film nagy egészéről beszéltem, azonban az utolsó félóra kicsit felülírja az eddigieket. Gyakorlatilag Anya Joy-Taylor felbukkanásától kezdve az alkotás valahogy irányt vált, s tucatnyi bejátszó helyett inkább valódi konfliktusokra koncentrál. A film nagy kérdései itt fogalmazódnak meg, melyeket tanulság helyett, inkább beszédtémáknak neveznék. Az olyan magasztos gondolatok, mint a „Megéri a siker, és valóban jobb életed lesz attól, ha a világot szolgálod? Megéri új dolgokat felfedezni, ha az ember olyan hülye, hogy árt vele?” itt nyernek értelmet. És nem a szemkápráztató, de lényegében semmitmondó csernobilos bejátszó miatt, hanem azok miatt a jelenetek miatt, amikor két ember egy szobában vagy kórházban ül – és beszélget. Kezdve a kórházi jelenettel, a miniszterelnöki tárgyalással, majd az idős Marie Curie és szerelme sétájával. Anya Joy-Taylor és Rosamund Pike egymást remekül kiegészítve visznek végig minket ezeken a perceken, melyeket élvezet nézni és hallgatni, s a nézőt egyszerre csak hatalmába keríti az az érzés, hogy „Mégis minek háborúzunk?”. S a film egyszerre nyomasztóvá, nyugtalanná válik, ez pedig kifejezetten jót tesz neki. A végkifejlet, ha egy kicsit giccsesre is sikeredett, végül is elfogadhatóan összegzi a mű történetét, s keretbe foglalja azt.
A Radioaktívnak mondhatjuk, nagy a felezési ideje, időre van szüksége, míg beérik. Sajnos az átlag néző számára ez már túl van a tűréshatáron, de aki igazán kitartó, szeretne megtudni néhány érdekességet Marie Cuire életéről, annak mindenképp érdemes megnéznie.
Klement Tamás
9. c
