A karácsony lényege
Ha van egy szó, aminek hallatán minden emberben valami kellemes idéződik fel, mondjuk a családja, a gyerekkori emlékek, akkor az a karácsony. Emlékszünk még? Olyan lassan telt el mindig, nem volt teli rohanással. Szépen csendesen érkezett az első lehullott hópelyhekkel együtt. Akkoriban még senki nem aggódott azon, vajon elég ajándékot vásárolt-e, nem versenyeztünk egymással ki szerzett be nagyobb értékű utalványokat a közeli masszázsstúdióba, vagy wellnessszállodába. Nem rohantak az emberek az egyszerű marketingfogásoknak köszönhetően jónak tűnő ajánlatokkal kecsegtető üzletekbe, és nem keveredtek heves vitába, ha valamiből már csak egy maradt a polcon, de ketten is rávetették vadászpillantásukat. Nem volt tele az instagram csillogó gömbökkel díszelgő, fájóan szimmetrikus fák, és körülötte a legújabb, legdrágább márkás ruhában feszengve mosolygó család képeivel. Persze, hiszen maga instagram sem volt. Nem folytak a harcok a likeokért, nem versengtek egymással az emberek azon, ki vette a legszebb fenyőt a bevásárlóközpont parkolójában, vagy az anyukák azon, kinek a bejglije sült pirosabb tetejűre. És a gyerekek sem, hogy ki kapott menőbb ajándékot a Jézuskától. Itt még megvolt a varázslat, megvolt a lényege az egésznek. Azonban érezhető, hogy mennyire megváltozott minden. Joggal mondható, hogy a karácsony is kezd átformálódni, alkalmazkodni a hétköznapok kiszámíthatatlan zűrzavarral teli mivoltához. Szépen lassan valahogy kikopott a csoda a csillagszórók és csomagolópapírok közül. Mintha elvesztettük volna a lényeget. De mi a lényeg, miben rejlik a csoda? Engedjék meg, hogy elmeséljek egy történetet.
Emlékszem arra a télre, egyetemista voltam, többszáz kilóméterrel elválasztva az otthonomtól. Egyetem mellett egy idősek otthonában dolgoztam, hogy fizethessem az albérletet. Persze nagyobb részével a szüleim besegítettek, de biztos ismerik az érzést, nem volt bőr a képemen többet kérni. Meg hát a saját lábamra akartam állni, fiatal voltam, készen a nagybetűs életre.
S bár tényleg egész jól berendezkedtem, és megszoktam ezt a szép új cserepet amibe ültetve lettem, a december beköszöntével már számoltam vissza a napokat karácsonyig, mert tudtam, akkor végre hazamehetek. Heteken át, már előre sóvárogtam anyukám töltött káposztája után, és nem mertem megnézni a reszkessetek betörőket előbb, mert féltem akkor szenteste apámmal már nem fogok tudni kellőképp nevetni rajta. A kevés maradék pénzem nagyrészét a boltokban költöttem el mindenféle elegáns papírszatyorba csomagolt, jóillatú kozmetikumokra, számomra kimondhatatlan nevű játékfigurákra az öcsémnek, és bár semmi szükségere rá, de a hőn áhított új sminkkollekció néhány részére a húgomnak. Régen mindig kézzel készített dolgokat adtam, de a zh-k mellett kinek van ideje erre manapság…
Úgy volt, december 23án hazautazom, vittem is a bőröndömet és mellé három jól megpakolt szatyrot magammal az egyetemre. Az utolsó számonkérés alatt gondolatban már a vonaton zötykölődtem haza a szülőfalumba. Különösen hideg volt aznap, jó, hogy utolsó pillanatban még a vastag, nagy sálamat is kibányásztam a szekrény mélyéről. Őszintén szólva nagyon nem tetszettek a felhők az égen, tudják azok a komor, jó szürke fajták voltak, amikről kevés földrajztudással is meg lehet állapítani, hogy hamarosan hóval borítanak mindent. De továbbgondolva viszont örültem volna egy fehér karácsonynak. Elvihetném akkor szánkózni az öcsémet, úgyis mindig ezzel rágja a fülemet. És pont amiért ilyen pozitívan néztem a felhőkre is aznap, ezért lettem csalódott, mikor délután a vasútállomáson közölték velem, hogy az időjárás miatt nem indul a vonat, amivel mentem volna. Kiestek a csomagok a kezeimből ott helyben, bár először el sem jutott a tudatomig ez mit jelent.
-Semmi baj, akkor mikor megy a legközelebbi?-érdeklődtem, türelmetlenül dobolva az ujjaimmal.
-Kisasszony, narancssárga riasztást adtak ki az egész ország területére, hóviharok várhatók, ónoseső. Nem indulnak vonatok. -világosított fel egy szemüveges hölgy, akit jelen pillanatban nem a problémám, sokkalinkább a körömreszelés kötött le. Megköszöntem, és körbekérdeztem az állomáson levők közt. Tényleg igaz volt, senki sem tudott elutazni. Közben a kivetítőn láthattam az időjárás jelentést is, felhívták mindenki figyelmét, hogy ne induljon útnak. Nem…mehetek..haza. Egyszerűen nem voltam képes ezt elhinni. Ezért tanultam mint egy gép, ezért dolgoztam hogy tudjak ajándékot venni, ezért jártam le a fél várost tömegközlekedve azokért a játékfigurákért? Nem lehet igaz. Nem lehet, hogy egy égboltnyi szürke felhő az utolsó pillanatban azt mondja nekem, hogy nem lehet. Haza kell jutnom.
Minden erőmet összeszedve felhívtam anyáékat, hogy közöljem a történteket. Már indultak is volna értem autóval, de nem akartam, hogy bármi bajuk legyen. Ha vonat nem mehet, autóval végképp ne utazzanak. Legalább ők legyenek jól, már csak ez volt bennem. Az öcsém szomorú hangját hallva szinte láttam magam előtt, ahogy lekonyul a mosolya és abbahagyja rajzolást. Elfacsarodott a szívem. Még a kamasz húgom is megüzente, hogy sajnálja, hogy nem tudok hazamenni, ami ezekben a hormonokkal teletömt időszakaiban nagyon nagy szó volt. Így hát annyiban maradtunk, hogy amint lehet, vagy én indulok útnak, vagy ők értem, de ez minden volt, csak épp megnyugtató nem. Szívem szerint sírtam volna a telefonba, de tudtam, akkor azonnal autóba ülnek, és én féltettem a családomat. De valahol mélyen egy hang azt mondta bennem “hahó, felnőtt vagyok, de ennyire még nem! Nem töltöttem még karácsonyt nélkületek”.
Szomorúan mentem el az összes szertefoszlott reményemmel az állomásról. Hol vannak a karácsonyi csodák karácsonykor? Miért pont nálam fogytak el? Hasonló önző jellegű és dühös gondolatok kísértek, és valahogy az idősek otthonában kötöttem ki. Nem bántam, ha már a fogságom miatt itt kellett maradnom, legalább benéztem oda.
-Léna, hát te?-kérdezte az otthon vezetője, a főnököm, már a kabátját húzva. Zavartan és minden szipogást leküzdve próbáltam válaszolni.
-Narancssárga riasztás, nem mehetek haza.
Azonnal ledöbbent, és szerintem még meg is sajnált. Bár számomra is furcsa volt kimondanom, barátkoznom kellett a gondolattal, hogy aznap este nem eszem sült gesztenyét, és nem monopolyzom majd.
-Esetleg át tudnád vállalni a ma esti műszakot?-hozta ekkor a formáját. -Nem kérnék ilyet, de a kialakult helyzetre való tekintettel…-kezdett magyarázatba. -Nézd, Réka az utolsó pillanatban szólt, hogy szabadságot venne ki, a többiek pedig már mind elmentek haza főzni, díszíteni, de hisz tudod.
Persze hogy tudtam. De olyan mindegy volt már, mert mint a mellékelt ábra mutatja, nekem idén mindez nem adatott meg.
-Legalább nem leszel egyedül.-folytatta a zseniális meggyőzési hadjáratát a főnököm. Igazán kedves, hogy mindjárt a lényegre tapint, de tényleg.
-Na jó. -egyeztem bele, elvégre olyan mindegy volt már.
-Ezer köszönet te karácsonyi angyalka. -hálálkodott ekkor. -A vacsora már készen van csak ki kell tálalni, az esti gyógyszereket mindnekinek kikészítették a többiek, és a fürdetésekkel is kész lettünk még délután. -hadarta. -Akkor még elegen voltunk hozzá, ezért hoztuk előbbre. A nyolcas szobában alhatsz, ha bármi történne telefonálj. -kötötte még a lelkemre, azzal már csapódott is be utána az ajtó. Nos igen, a főnököm. Magabiztos nő, mindig eléri amit akart, de elég gátlástalan, ami azt illeti.
Kis jó a rosszban, legalább a holmim nálam volt, így gyorsan betettem az ideiglenes szobámba, majd bementem a társalgóba, ahol az otthon 7 lakója összegyűlt. Idén beszereztünk egy elektromos kandallót, azóta ki sem mozdultak onnan, nagyon élvezték a modern technológia eme új vívmányát.
-Szép jó estét mindenkinek! Hát hogy vagyunk ma?-köszöntöttem őket. 5 néni, 2 bácsi, mindegyikőjük a maga módján csupaszív ember volt, nem titok, hogy szerettem őket. Letelepedtem a kanapé egyik karfájára, mellettem Marika néni horgolt egy karácsonyi babazoknit, Gyuri papa a tolószékében ülve fejtett egy keresztrejtvényt, Anna néni és Pista bácsi éppen valami komoly vitában voltak a tangó tánclépéseivel kapcsolatban, Gréta, Klára és Györgyi néni pedig kártyáztak.
-Léna, hát minek köszönhetjük a szerencsét?-kérdezte a horgolásból felnézve Marika néni.
-Nem indul a vonata- mondta Klára néni- hát te nem olvasol híreket? Mindent lezártak. -fejtette ki helyettem. Igen, ő volt a tudor, tényleg mindent tudott mindig és mindenkiről, így hát meg sem lepődtem már ezen.
-Szegény kis virágszálam, nagyon nehéz lehet ez most neked. -mondta együttérzőn Marika néni.
-Annál jobb nekünk. Ugye maradsz?-kérdezte Gyuri bácsi és otthagyta a rejtvényét, kicsit közelebb gurult.
-Úgy néz ki, ma éjjelre biztosan be kell érniük velem. -mondtam kissé csalódottan.
-Mondtam, hogy különleges ünnepünk lesz, látjátok?-adott hangot véleményének Gréta, akiről mindenki tudta, hogy nagy vonzalmat érez az ezotéria iránt, megszállóttan jósolt, és mikor valami valóra vált 3 napig csak arról beszélt.
-Egy igazi karácsonyi csoda vagy nekünk most, kislányom.-suttogta halkan Marika néni.
-Ugyan már…ha az lennék haza tudtam volna menni a családomhoz.
-Ne legyél így letörve. Vidítson fel, hogy a te szenilis, vén barátaidnak szebbé teszed ezt az időt most.
-Tudod karácsonykor nekünk is nehéz ám, hogy nem mehetünk haza. -szólt közbe a pipájával füstkarikákat eregetve Pista bácsi.
Ekkor elszégyelltem magam. Nyakig merülök az önsajnálatban, ők pedig mind csak a családjukat várják, hátha eljönnek értük, hátha hazaviszik őket legalább erre a három napnyi ünnepre. Csak egy vacsorát szeretnének, csak egy látogatást, csak egy kis időt az unokáikkal. Nem kell nekik ajándék, nem vágynak fényes dobozba csomagolt drága holmikra, nem. Az ő listájuk rövid, csupán szeretnének kapni egy kis szeretet cserébe azért, amennyit ők adnának, ha hagynák nekik. Elakadt a lélegzetem, mikor ezt végiggondoltam. Én panaszkodom, még én, amikor ők így élnek évek óta. Rájuk sem nyitják az ajtót, vagy ha igen, akkor is elég ritkán. Hirtelen át sem tudtam érezni, micsoda fájdalom lehet így élni. Ráadásul pont karácsonykor!
Így támadt egy ötletem, és bementem a szobámba az egyik füzetemért. Visszarohantam, és körbeültettem a maradék két idős embert, a többieket időközben a szobájukba kísértem aludni.
-Meséljék el nekem a legboldogabb karácsonyi emléküket!-kértem tőlük. -Milyen volt régen?
Hirtelen a szürkehályogtól elfátyolosodott, szarkalábbal körülvett szempárok felcsillantak, egy pillanatra valami gyermeki volt bennük, mintha a mesélés idejére visszafiatalodtak volna a kedvemért. Izgatottan, remegő kézzel fogtam a ceruzámat, tudtam, ebből nagyon jó történetet kanyarítok majd írásórára. Marika néni kezdte.
-Talán 44 telét mondanám a legboldogabbnak. Háború volt még, a bátyám és apám is a fronton harcolt év eleje óta. Anyámmal nem tudtunk ünnepi vacsorát főzni, nem volt miből, mégis 4 főre terítettünk a puliszkához az asztalnál. Szedtem a kertben pár fenyőágat, ennyi volt a karácsonyfánk. Kislány voltam, nem nagyon értettem mi folyik körülöttem, csak azt tudtam, nagyon hiányzott hogy az apa ölbe vegyen, vagy hogy a bátyus meghúzza a hajam. -mesélte könnyes szemmel.
-És mi történt még?-kérdeztem, közben buzgón jegyzetelve.
-Anyám egy falatot sem tudott enni, én azért belapátoltam a részemet az asztalnál, majd amikor már elaludtam volna a kályha mellett, kopogtattak az ajtón. Nagyon megijedtem, anyám félve nyitott ajtót, és betoppant rajta a család másik fele. Akkora örömöt még sosem éltem meg, ekkora ajándékot még soha nem kaptam. Hosszú hónapok után végre ölbe vettek, és csak összekapaszkodva sírtunk. Sírtunk a megkönnyebbüléstől, sírtunk a nehéz idők miatt, sírtunk hogy elmentek és sírtunk, mert hazajöttek. Emlékszem, anyám aznap éjjel a szentképes nyakláncát szorongatva hálálkodott. Akkor értettem meg, hogy nem a körítés a fontos, hanem, hogy veled legyen akit szeretsz. -fejezte be Marika néni.
Nos, nem számítottam ilyen érzelmi hullámvasútra, a történet végére elhasználtam pár zsebkendőt.
-Nekem az volt a legszebb, mikor megszületett a fiam. Karácsonykor érkezett. -nosztalgiázott Pista bácsi.
-A feleségem, Katika már alig tudott vacsorát tenni az asztalra, annyira mindenórás volt, de hősiesen próbálkozott. Derék asszony volt, Isten nyugosztalja. Felcsíptettem a gyertyákat a kis fánkra, amit az erdőből vágtam ki, hadd örüljön. Még néhány mézeskalács darabot is tudtunk rá tenni. Diót nem, mert az összesett kirágták az egerek, de nagyon igyekeztem azért. Aztán, miközben ettük a levest egyre jobban rátörtek a fájások Katikára. Hívni kellett a bábaasszonyt. Míg azok a szobában voltak én győztem fát rakni a tűzre, nehogy elaludjék. Jó meleget akartam a kisbabának. Emlékszem, még éjfél előtt megszületett a fiunk. Karácsonyi csoda volt, a legszebb ajándék. Szegények voltunk, de a leggazdagabbak. -zárta le a történetet Pista bácsi.
Istenemre esküszöm, több könnyet morzsoltam el ezalatt az este alatt, mintha az Igazából szerelmet néztem volna meg, de hát számítottam is rá. Olyan jó volt közelebbről megismerni őket. Olyan jó volt, hogy megosztották velem az életük ilyen fontos pillanatait. Ekkor jöttem rá mennyire nagyon szeretem őket. Mint egy sereg nagyszülő, akik csak az enyémek. Büszke voltam rá, hogy habár nem vérszerint, de az unokájuknak fogadtak. Lassan bekísértem őket is a szobáikba, majd én is elvonultam. Aznap este bőven volt min gondolkodnom, és valahol félúton az ébrenlét és elalvás között eldöntöttem, szép karácsonyt fogok adni ezeknek az embereknek. Elvégre ők befogadtak engem, második családom lettek, mikor szükségem volt rá.
Reggel, vagy inkább hajnalban, mert még jócskán sötét volt, kimentem az utca végén tanyázó karácsonyfaárushoz. Bíztam benne, hogy ott találom még. Az otthonban nem szoktak fát díszíteni ilyenkor, mert nem volt aki megcsinálja, vagy épp szépen eltakarítsa, ha elmúltak az ünnepek. Többek között ezt is tegnap este tudtam meg. Szerencsére nem kellett sokat gyalogolnom, mert tényleg borzasztó állapotok uralkodtak odakint. A faárus még mindig ott volt, igaz már csak a véznább, itt ott kissé hiányos fácskákat tudta csak kínálni. Én azért kiválasztottam egyet, és a maradék pénzemen -ami nem sok volt, szóval tényleg érdemes utolsó pillanatra hagyni- megvettem az egyiket. Mint azt már mondtam, nem tartozott éppenséggel a legszebbek közé, szóval egészen könnyen elvittem az otthonig. Még mindig volt időm, mielőtt ébreszteni kellett, ezért egy bátor tettre elszánva magam, kikerestem a bentlakók adatait a számítógépen, és felhívtam valamennyi hozzátartozót, akihez volt valami elérhetőség. Meglepődtek a vonal másik végén, de ennél eltökéltebben nehezebben beszélhettem volna velük. Így történt, hogy szenteste napján, mikor reggeli után a társalgóba kísértem a kedvenc öreg embereimet, olyan ragyogóan boldog mosoly terült szét az arcukon, amilyenhez foghatót még nem láttam. A fát csak ügyesen kitámasztottuk a sarknál, és Marika néni gyorsan horgolt hpzzá pár díszt, hiszen azunk sem volt, én pedig a nővérek eldugott pattogatott kukoricájából fűztem fűzért rá. Közben Pista bácsi eljátszott az ezer éves, és teljesen elhangolódott zongorán pár karácsonyi dalt, amire még emlékezett. Annyira szép volt, annyira jó volt látni, hogy ennyi is elég nekik a boldogsághoz. És valahol olyan jó volt, hogy én adhattam ezt meg nekik.
Még én sem hittem volna, de sikeresnek bizonyultak a hegyibeszédeim és bevetett szigorom, mert a laptopomat beáldozva elértem, hogy a rokonok felhívják videóhívásban őket. Előtte persze jól el kellett magyaráznom, hogy igen, ezek tényleg a családjuk lesznek, és nem, ez nem azt jelenti hogy élőben lesznek itt. Persze ezt nem nagyon értették meg szegények, sőt Györgyi néni a betegsége miatt nem is nagyon emlékezett, hogy kik hívták, de valahogy jólesett nekik ez a furcsa találkozás, láttam én. Annyi hálás pillantást még sosem kaptam, mint akkor. Nagyon hiányzott a saját családom, de sikerült ott az otthonban alkotnunk egymás közt egy újat. És akkor megtörtént a csoda, anya telefonált, hogy jobbak az útviszonyok, elindultak értem! Nos, mikor rajtad kívül 7 másik ember örül veled együtt, de kicsit azért szomorú hogy elmész, nagyon különleges érzés, csak ennyit mondanék.
Pár órával később már magamhoz ölelhettem a szüleim, a testvéreim, és bár csak nagyon lassan haladva, de mégis hazafele tartottunk. És ez volt az a karácsony, mikor egy kényszerhelyzetnek köszönhetően visszalassultam ebből az őrült kapkodásból, ami most kiteszi az életünket. Amikor rájöttem, nem az a 3 szatyor ajándék a fontos ott a csomagtartóban, amiért bár szégyellem, de bevallom egyszer még komoly cicaharcot is folytattam az egyik üzletben. Nem az a lényeg, mennyire istagramra való fotókat tudunk készíteni, vagy kinek sül pirosabbra a bejglije teteje. Nem az, hogy mennyi minden pénzben drága dolgot kapunk. Nem az, hogy mennyire és mivel van megpakolva az ünnepi asztal, hanem hogy hányan üljük azt körbe. Hogy odafigyelünk egymásra. Hogy ebből a rohanó világból kiveszünk 3 nap szabadságot, és csak arra fókuszálunk, ami belül van, és nem a külsőségekre. Ebben lakozik a karácsony lényege.
Jáger Luca
11. d