Irodalom óra. Tizenegyedik (esetünkben bé) osztály. Arany János. Ez a legtöbbünknek ismerős. Azonban mi más szemszögből közelítettük meg a témát. Arany János balladáit alkottuk újra és dolgoztuk fel a mi szemszögünkből. Mindenki rakott bele kicsit önmagából, itt-ott elrejtve. Ilyen alkotások születtek:
Tetemre hívás – Keszler Lilla, Ábrahám-Ködmen Gina, Katona Csanád
Ágnes asszony – Gálbert Csenge, Mónok Viktória
Tengeri-hántás – Sas Mia, Kató Réka, Deák Szabina
És egy korábbi…
Vörös Rébék – Őri Panna, Springer Barnabás, Griezer Fanni (2017. 11.f)
Bíró Borka, Magda Jázmin – Híd-avatás
Lehid(h)alás
Bedobta utolsó kártyáját,
A kaszinó meg elnyelte,
Elvesztette minden vagyonát,
Értelmetlen lett így léte,
Az éj szólt hozzá: „gyere te!”
És ő belevetette magát,
Mikor éjfélt harangoztak,
Megpillantotta Margit hídját,
Új volt, zászlói lobogtak,
Előtte hidat avattak.
Lassan vánszorgott végig rajta,
Csillagok néztek vissza rá,
S hirtelen mozzant a víz habja,
Hullámok lettek arcokká,
Aztán egész alakokká.
Lelkesen jöttek ők avatni,
Taps vihara szállt az éjben,
Nem lehetett nem hallani,
Izgatottság volt a légben,
Mint minden hídnál kezdetben.
Egy szép ifjú pár volt az első,
Nem lehettek szerelemben,
Ők lettek a halál, ki eljő,
Jött az agg mar sebesebben,
Szenvedés volt csak éltében.
Ezek után egy nő tűnt fel,
Félig sminkelt arca unott,
Egy ugrás volt s vetkőznie sem kell,
Előtűnt Napóleon ott,
Mégsem ő az, máris halott.
Szemérmetlen a következő,
Ily módon vezekel érte,
Vízbe csusszan: nem túl megnyerő,
Jön, ki a sötétet vette,
(Legszerencsétlenebb tette).
Egyre csak jönnek, tömegben már,
És beteg halként halnak,
Megbűvöli azt, ki arra jár,
Ez a sorsa a fiúnak,
„Ilyen az öngyilkosoknak?”
Bódult elméje választ keres,
Belénéz a víz mélysége,
Hirtelen tudja: ez a helyes,
A víz végtelen kezdete,
Ez a hídavatás vége.
Illusztráció: Pesti Kinga
