AHOGY AZ ÚJ DIÁKOK LÁTTÁK…
Már-már hagyománnyá vált a francia tagozaton, hogy a felsőbb évesek paprikás krumplival köszöntik a 9/Kny-eseket. Ebben az évben Laurent Fleuret tanár úr osztálya (az idei 9.f) szervezte a mulatságot, és főzték nagy szeretettel és odaadással a paprikás krumplit.
Az osztály az 5.óra után már szorgosan aprította a hozzávalókat, hogy időben elkészüljön az étel. A kemény munkáért cserébe a legfiatalabbak sütikkel és üdítőkkel kedveskedtek. A bográcsos étel nagyon ízletesre sikerült, de a program fő célja a közösségépítés és a tagozaton belüli ismerkedés volt. Éppen ezért a nagyok sok izgalmas játékkal készültek. Míg a fiúk fociztak, a többiek lugaruztak, majd egy közös szünettel folytatódott a nap. Voltak akik szamurájoztak, de akadtak olyanok is, akik szívesebben beszélgettek, ismerkedtek. Ezek után egy lufis játékkal tettek próbára minket a felsőbb évesek, melynek győztesei egy dolgozat passzolási lehetőségét nyerték. A napot végül egy jó kis impróval zártuk.
De hogy érezték magukat az idei Kny-esek a paprikás krumpli délutánon?
-Mit élveztél legjobban?
,,Az improvizációt, és nagyon tetszett, hogy ez nem csak egy osztályos program, hanem az egész tagozat ott volt.” (Kollár Sára)
-Milyen volt a hangulat a délutánon?
,,Nagyon jó! Élveztem a programokat, és szerintem a paprikás krumpli is nagyon finomra sikerült. A focizás is nagyon tetszett a felsőbb évesekkel, később pedig röpiztünk egy jót a tanár úrral. Sajnos az imprón én nem tudtam már részt venni, de sokan mondták, hogy nagyon jó volt.
-Akkor összehaverkodtál pár felsőbb évessel?
,,Igen igen, voltak néhányan akiket már régebb óta ismertem, de rajtuk kívül is összeismerkedtem pár nagyobbal.” (Kókai Zalán)
– Szerinted mire jó ez a paprikás krumpli délután?
,,Úgy gondolom, nagyon jól összehozza a közösséget. Sok új barátom lett a tagozatról. A délutánon jobban megismertem az osztálytársaimat, így szerintem jobban összekovácsolódott az osztály. Mindenki nagyon jófej volt! (Buzás Rea)
-Impróztál? Ha igen, hogy tetszett?
,,Igen, nagyon tetszett. Egy-egy belépéskor elég vicces szituációk születtek, szóval sokat nevettünk.
-És szeretnéd majd később folytatni? Miért?
,,Mindenképp szeretnék még imprózni, mert tényleg élveztem nézni, és csinálni egyaránt.” (Zsebi Kolos)
-Várod-e már, hogy jövőre mi szervezzük a paprikás krumpli főzést, ha igen miért?
,,Igen, már nagyon várom, sok jó programot kell majd kitalálnunk, hogy minél érdekesebb, és élvezetesebb legyen a délután.
-És szerinted fontos ezt a hagyományt folytatni? Miért?
,,Igen, mert végülis ez is hozzátartozik a tagozathoz, és nagyon fontosnak tartom, hogy legyenek közös programok, hogy ismerkedjünk.” (Berkes Alexa)
Reali Prisca
9/Kny
AHOGY EGY ÚJ KOLLÉGA LÁTTA…
A szeptember elseje készületlenül ért az idén: sokkal kényelmetlenebb, stresszesebb és izgalmasabb volt, mint a tavalyi. Habár már lassan tíz éve, hogy végzősként elkezdtem az utolsó tanévemet a gimnáziumban, nem hagy hidegen a perspektíva, amelyet az új tanév és a rengeteg benne rejlő potenciál tartogat. Különösen az idei, különösen számomra, vagyis, számunkra, akik újak vagyunk a tagozaton. Nekem is majdnem annyira idegen minden, mint a 9/Kny tagjainak: kerekesszékek, színjátszós botok, feloldhatatlan betűszavak. Ehhez esetemben hozzájön még a meglepő érzés, amit az okoz, hogy magáztok, a hangom csengése, ahogy beleszólok a telefonba, hogy “Halló, franciás tanári!’”, és az a számomra eddig ismeretlen kézszárazság, ami a krétától van. Semmi sem áll igazán kézre, mindent szokni kell még, és három hét után is elmondható, hogy egyszerre vagyok kint és bent.
Szép új világ — de lássuk, milyen emberek lakják? Kik is ezek a felsőbbévesek, az öntudatos fiúk és lányok, akik nap mint nap elsuhannak mellettünk a folyosókon? Ha kedvünk épp lenne is beszélgetni velük szünetben, az idegenségünk áthidalhatatlan. Sosem lenne merszünk megszólítani őket, ha nem lenne a Paprikás krumpli.
Először még óvatosan, csak az ablakból nézlek titeket. Látom, hogy a bográcsban már készül az étel, és örömmel veszem észre azt a nagy, padokból összetologatott asztalt, amely köré — ha akarjuk — akár az egész tagozat leülhet. Elönt az elégedettség: akik ügyelnek rá, hogy egy asztal köré ülhessen mindenki, rossz emberek nem lehetnek. Mindenütt a tavalyi 9/Kny tagjait látni. Lenyűgöz milyen magabiztossággal mozogtok az udvaron, pedig tavaly ugyanekkor, ugyanitt még ti voltatok a félénk meghívottak. Most az osztály olyan, mint egy zenekar: mindenkinek megvan a kijelölt szerepe az előkészületekben. Nevetek is egy kicsit rajtatok: látom, hogy ki az, akinél a fakanál van, hogy kik sürögnek-forognak az edényekkel és a tűz körül, és látom, hogy kik azok, akik a focipályán hullahopp karikákkal szórakoznak.
A program is hamarosan kezdetét veszi, de még nem. Még csak várunk: kibírhatatlanul hosszú tíz perceken át várjuk azt a kritikus pillanatot, amikor már elég ideje késik a program ahhoz, hogy végre kezdetét vegye. Addig egy kicsit félszegen állok: mégis mihez kezdhetnék? Beszélgessek a tanárokkal? Azt minden nap megtehetem a tanáriban. A diákokkal szeretnék beszélgetni, ez az az alkalom. Nem merek. Ekkor veszem észre, hogy nem messze tőlem, egy kis körben néhány 9/Kny-es áll, bizonyára nagyon hasonló érzésekkel, mint ahogyan én. Engem legalább megment az órákon kötött ismeretségünk: jó szívvel fogadtok körötökben, és beszélgetünk, míg vége nem szakad a várakozásnak. Egy 9.f-es lány közeleg, kezében spárga és lufik. Eljátszom a gondolattal, hogy beállok, de még pont időben felmérem, hogy ahol megjelennek a lufik, ott ki is fognak pukkanni. Inkább odébb állok.
A pályán röpiznek vagy kézilabdáznak, de lehet, hogy egyik sem; sajnos nem tudom megállapítani, mert sportokból nem vagyok igazán tájékozott. Jó látni, ahogy a sok-sok évfolyam összevegyül, és a labda fel és le, és fel és le, és felszáll újra a levegőbe. Azt is figyelem, ahogyan Fleuret tanár úr focizik. Mindenki nagyon örül. Filmekben szoktam ilyet látni.
A merőkanál hiánya fennakadást okoz, azaz okozna, de mire visszatérek vele, már feltaláltátok magatokat: bögrével meritek a paprikás krumplit. Egy kicsit sós, de még így is ez a legjobb étel, amit egész héten ettem. Katasztrofális szakács vagyok, így boldogan és hálásan kanalazok, míg a torkomon nem akad a falat. Ezúton is köszönöm, hogy innom adtatok.
A színjátszás, nem is olyan meglepő módon, innen sem hiányzik: hallom, ahogy szamurájost játszotok a fenyőfák alatt, és álmélkodva nézem a stop-trükk számomra ismeretlen változatát, amelyben kettőnél több szereplő is részt vehet egyszerre. Egy kisebb színházi közönséget is kitesz már a nézősereg. Nem csodálom, mert valóban jók a színészek: habár díszelt nincs, látni vélem, ahogy egyikőtök rutinos mozdulatokkal kávét főz vagy sört csapol, – ezt nem tudom teljesen eldönteni -, a következő pillanatban pedig már egy újabb jelenet részeként kalimpál, mint egy hátára fordult szarvasbogár.
Esőszagot hoz a szél, mi pedig pakolni kezdünk. Tornaterem? Pince? Hol vannak ezek a helyek? „Fú, bocsi, te tudod, hogy honnan jöttek ezek a székek? És a hullahopp karikák? Aha, és az hol van? Figyelj, pár emberrel oda tudnátok vinni?” Szinte se perc alatt minden a helyére kerül, és a maradékok a tanáriban várják a másnap delet, amikor megjelennek üres éthordóikkal az éhes kollégisták. Este van. Ha ilyen későn végzünk az iskolában, akkor a másnapi óráim, hát, egy kicsit olyanok is lesznek. De megéri. Már nem vagyok idegen.
Lukács Laura Klára
franciatanár
