Radványi tanárnő egyik este beküldte az osztály Messenger-csoportjába, hogy lehet menni a Szabadkikötőbe, hiszen egy francia program lesz ott, és aki szívesen menne, azt szeretettel várják a program szervezői. Erre az üzenetre válaszolva sorba gyűltek a jelentkezők, a végén annyi jelentkező gyűlt össze, hogy az egész osztálynak mennie kellett. Másnap az osztálynak két fontos kérdése volt a tanárnőhöz: Mit fogunk ott csinálni? Melyik tanár fog az osztállyal menni? Kérdéseinkre megkaptuk a válaszokat, amikből megtudtuk, hogy Laura tanárnővel fogunk menni, és fonalat fogunk készíteni, meg táncolni is fogunk. Nem nagyon tudtuk hova tenni, hogy igazából most mit is fogunk csinálni, viszont eljött a péntek, és a harmadik óra után az osztály irányba vette a Szabadkikötőt. A nem jelentkezők egyik szeme sírt a másik szeme örült, hiszen a program miatt csak az első három óránk volt megtartva, viszont aki nem szereti az ilyen fajta programokat, ő nem tudta elképzelni, hogy mire számítson.
Amikor megérkeztünk láttuk, hogy nem egyedül leszünk ott, a hely tényleg tele volt franciául beszélő emberekkel. Szerintem ez kicsit jobban meghozta az érdeklődésünket. A hely, mint mindig, most is nagyon hangulatos volt, aki járt már a Szabadkikötőben az tudja, miről beszélek. Aki pedig nem, az menjen el, és meg fogja érteni. Megkaptuk az első feladatunkat, ami az volt, hogy üljünk körbe, és maradjunk csendben. Kicsit meséltek nekünk a fesztivál programjáról, előkészületeiről és arról is, hogy miért jött létre ez a fesztivál. A célja, hogy rájöjjünk arra, hogy nem kell mindig új dolgokat vennünk, és hogy az olyan dolgokból is tudunk csinálni új dolgokat, amiket eredetileg már nem használtunk volna. A rendezvényt négy éve tartják rendszeresen, és minden évben egy adott témához kapcsolódóan készítenek szebbnél szebb, hasznosabbnál hasznosabb dolgokat. Ebben az évben a téma a fenttartható város volt. Bemutattak nekünk egy hölgyet, aki a későbbiekben megtanított minket elhasznált, kinőtt ruhákból fonalat fonni, (később táncolni velük) de ne szaladjunk ennyire előre. Szóval szépen sorjában mindenki elkezdte a saját kis ruha anyagából (amit hoznunk kellett magunkkal) készíteni az ő saját, egyedi fonalát. A művelet elején csak néztünk, és azon gondolkodtunk, hogy ebből, vajon hogy fog kisülni valami jó és használható. Sorjában kaptuk az utasításokat, amiket meg kellett csinálnunk, viszont ezt ne úgy képzeljétek el, hogy csönd volt és mindenki csak vágott és vágott. Ez annál sokkal jobb volt. Beszélgettünk, nevetgéltünk mindenki kényelmesen ült kisebb-nagyobb csoportokban. Amikor készen lettünk a vágással a hölgy megmutatta azt a gépet, amivel egyszerűen és könnyen tudtunk a későbbiekben dolgozni, hiszen ez a gép összetekerte a mi kivágott anyagainkat. Így megkaptuk a kész, jobbnál jobb gyártmányainkat. Miután mindenkinek kellőképpen elfáradt a keze a vágástól, jött a következő lépés: a tánc. Egyikünk sem tudta, hogy mire is vállalkoztunk. A mozdulatsor, amit meg kellett jegyeznünk igen bonyolult volt, főleg úgy, hogy viszonylag sokan is voltunk, és szerintem ez még jobban megnehezítette a folyamatot.
A sok gubanc, idegeskedés és kudarc tényleg meghozta a gyümölcsét, kitartásunknak hála sikeresen „eltáncoltuk” amire olyan régóta vártunk már. Én csak ajánlani tudom, hogy egyszer mindenki kipróbálja, az viszont maradjon titok, hogy mi teszi olyan komplikálttá ezt az egészet. Ezután mindenki mehetett a saját dolgára. A pénteki napunk tehát ezúttal így végződött. Szerintem mindenféleképpen érdemes volt elmennünk, hiszen ez nem egy mindennapi lehetőség volt. Ez nem csak a fonalakról, táncokról, újrafelhasználásról szólt, hanem arról is, hogy együtt tölthettük a napot. Én úgy gondolom, hogy az is jól érezte magát, akitől ezek a dolgok távol állnak.
U.i.: Egyszer mindenki kóstolja meg a currys kacsát!
Ladnai Lilla
9/Kny
