Botond és Zalán kisfilmje a felkelés első mozzanataival és a pécsi hajnallal indul, máris melankolikus hangulatba kerülünk. Szépen végigmegyünk a „kötelezőkön”: fogmosás, teafőzés, jöhet a sál-kabát, és kint vagyunk a valóságban Botonddal. Jó viszontlátni a Székesegyházat és a felkelő napot… de persze közben ott van a füstölgő hőerőmű és a forgalom is. Együtt megyünk a nappal: ahogy az iskolához érünk, már szinte teljes a világosság.
Ahogy belépünk a suliba, de leginkább az osztályterembe, néhány másodpercre megszűnik a melankólia: sok beszédes fiatalt látunk egy rakáson, és nagyon jó érzés ezt látni! De aztán újra csend van a laborban, az informatikateremben, de ezeket jól oldja a horgolt plüss, a mosolygós integetés… azok a bizonyos apró örömök az életben. Innentől már Zalánon a figyelmünk. Már jócskán benne vagyunk a napban, amikor elered az eső, testnevelés óra van, de még így is bele kell, hogy férjen egy-két adogatás az udvaron.
A tanítás vége felé a két fiú útja összeér – a kézfogás a lépcsőfordulónál sokak személyes kedvence lehet – de amint elhagyják az épületet, újra elágaznak útjaik, más-más irányba mennek. Zalánnal sétálunk haza, ismét látjuk a SZIT-et és a Székesegyházat, nekik is vége van a napnak (néhány lámpát a Dédásznál még üzembe’ hagynak…). Ezzel szemben a főtéren, mintha most kezdődne csak el a nap: nagy a karácsonyi forgatag, szemünk előtt a sok-sok ünnepi fény, forraltborozó ember, halljuk a beszélgetéseket, a koncertet, az utcazenélést, még az orgonát is a színháznál… De aztán újra hazaérünk a csendbe, az egyedüllétbe. Megvacsorázunk, kikapcsolunk egy kicsit a kanapén, de ez nem tart soká, neki kell esni a házi feladatoknak. Gyors zuhany, majd altató és lefekszünk aludni. Hallani, ahogy az eső kopog. 1 óra múlt.
Botond és Zalán kisfilmje egy végtelenül őszinte alkotás – reálisan mutatja be, milyen egy napunk: egyrészt hosszú, elnyújtott, de mindeközben pulzáló is, hiszen rengeteg minden történik velünk, körülöttünk, és ezekben a történésekben sokat vagyunk egyedül csendben, vagy (talán ugyanúgy egyedül) másokkal zajban, hangzavarban. A kettő közötti váltás sokszor éles… és valóban ilyen a modern emberi élet – minden ezzel van elmesélve, semmi mással. Nem kellettek szavak.
